A magyar színház olyan régmúlt és kortárs jelenségeit elemzi, amelyek kollaboratív munkaformákon és a kontingencia dramaturgiáján alapulnak, továbbá arra példák, hogy milyen „theatronban” válhatnak a színházcsinálók cselekvő közösséggé, a nézők „tettre késszé”, az előadás pedig a kritika időterévé.
Hans-Thies Lehmann, a posztdramatikus színház teoretikusa 2014-ben „halálfélelemből elkövetett öngyilkosságtól” óvta a Német Színháztudományi Társaság kongresszusának résztvevőit. Előadásában attól féltette a „kevéssé jövedelmező”, így „az intézményes ellehetetlenülés” fenyegette diszciplínát, hogy „önszántából másod- és harmadrangú szociológiává, filozófiává vagy kultúratudománnyá transzformálja magát”, s eközben elveszíti kapcsolatát az előadással és annak esztétikai tapasztalatával. A kötet erre a tudománypolitikai és egzisztenciális kérdésre keresi a választ. A magyar színház olyan régmúlt és kortárs jelenségeit elemzi, amelyek kollaboratív munkaformákon és a kontingencia dramaturgiáján alapulnak, továbbá arra példák, hogy milyen „theatronban” válhatnak a színházcsinálók cselekvő közösséggé, a nézők „tettre késszé”, az előadás pedig a kritika időterévé. S nem utolsósorban segítik elméletileg és történetileg árnyalni a színházi nevelés olyan központi fogalmait, mint a részvételiség és a bevonódás.
