Az ember számára a világ már mindig is előzetesen adott, ezt az ember önmagára nézve, életvilágként éli meg, tehát a külvilág és közte levő demarkációs vonal tiszteletben tartása csupán tudatos és szigorú nevelés vagy önnevelés útján eredményezhet egyszerre figyelmes és cselekvőképes magatartást. Ez azonban egyrészt csak keveseknek adatik meg, másrészt – vagy épp azért nem, mert – nem ösztönös, vagyis nem lehet egyszerre életvidám, szabad, találékony és gondoskodó. Amennyiben az ember és környezete együttélésének kölcsönösen támogató paradigmáit keressük, ehhez az ember részéről elengedhetetlen, hogy olyan elbeszélések szereplőjeként ismerjen magára, aki felé a környezete már mindig is elfogadóan fordult, s aki az elfogadottságnak ebben az alapélményében oly módon éli át egyéni léte méltóságát, hogy ebből, a rá háruló felelősség vállalása mellett, más teremtményeket is részesíteni kíván és tud, tekintet nélkül azok élő vagy élettelen voltára. Nagyvonalaiban ez jelentené egy olyan ökoteológia kereteit, melyben kiemelt helyet kap a teremtés, a megigazulás és a remény továbbadása (misszió), s amelyet, jellegét tekintve, hálás életstílusnak nevezhetünk.
