Báthori Csaba új verseskötete az utóbbi idő termését kínálja az olvasónak: egy összefogott, lényeges belátásra törő, érett szemlélet darabjait. A költő a szonett bűvköréből, úgy tűnik, visszatért az első pillantásra is változatos, gazdag formák világához, és most a változatokban is eltökélt higgadtsággal, fegyelmezetten, mégis egynemű tónusban közvetíti tapasztalatait. Meglehet, ez a költészet azzal teszi próbára az érdeklődőt, hogy eltereli figyelmét a mindennapokról. Ugyanakkor hitelesen nyitja meg és mutatja fel a magány és az emberkeresés nagy erőforrásait. Mintha azt sugallná: mindannyian úton vagyunk, sorban állunk, s egyszer talán meg is érkezünk majd önmagunkhoz. Báthori Csaba kötetét azok kedvelhetik meg, akik tudják: a költészet hitvallása a jó költőkben és a jó olvasókban élhet tovább. A költészetben, amely ma hajléktalan, még mindig otthonra találhat az ember.
