Mindannyiunknak ismerős a kép a szenvedélyes, komor Beethovenről, aki elszántan küzdött, hogy felülkerekedjen a siketségen, aki hallása elvesztése után is több mint egy évtizeden át folytatta a zenélést és a komponálást. Ezt általában emberfeletti hősiességnek tekintjük, de az igazság az, hogy Beethovennek a siketségre adott válasza nagyon is emberi. És azzal, hogy demisztifikáljuk a tetteit, sokat tanulhatunk Beethoven zenéjéről. Talán senki nem tud erről többet, mint Robin Wallace, aki nem csupán Beethoven zenéjének szentelte életét mint zenetudós, de szoros személyes tapasztalattal is rendelkezik a siketséggel kapcsolatban. Egy napon, negyvennégy éves korában Wallace felesége, Barbara azt tapasztalta, hogy nem hall a jobb fülére – a hallásvesztést az agydaganata kezelésére alkalmazott sugárterápia okozta. Három évvel később a bal fülére is megsiketült. Az életéből hátralévő nyolc és fél év alatt, bár cochleáris implantátumot használt, Barbara soha többé nem élhetett úgy, mint egy halló ember. Wallace megmutatja nekünk, hogy a közhiedelemmel ellentétben Beethoven nem harcba szállt hősiesen a siketséggel, hanem annál valami még nehezebb és nagyobb feladatot hajtott végre: alkalmazkodott a halláskárosodáshoz, és megváltoztatta a zenével való kapcsolatát, s e folyamat közben a zene természetének fontos szempontjait ismerte meg. A zene létrehozása vizuális és fizikai folyamat lett számára, amely látható utasításokból és a hangszerek mozgásából és rezgéséből fakad. A siketség talán lelassította, de páratlan mélységű alkotásokhoz is vezette őt. Beethoven alkotó életének története fonódik össze a könyvben Barbara és szerettei tapasztalataival, olyan szempontokat ismertetve meg velünk, olvasókkal, amelyeket csak a siketséggel élők mutathatnak meg. E szempontok könnyebben elérhetővé, érthetőbbé és átélhetőbbé teszik Beethoven zenéjét is, és segítenek megérteni, hogy egy fogyatékosság miként járulhat hozzá az élet teljességének megéléséhez és a fejlődéshez.
