„A költő olykor nem más, mint selymes döglégy, tündöklő kis metálzöld Ford. Farkasok falkamelegébe vágyik. Csomagol. Folyton úton van. Kontinensek, nemzetségek és fajok között. Hol kutyaként bukkan föl, akit feslett majommancsok bosszúja fenyeget, és kiugrasztja a sebességet a nyúlból, hol a pápa rinocéroszaként hajójával zátonyra fut, míg bundás gitárokat pörget az ég, és a réten nyugdíjasok nyihognak.
Megint máskor pedig a sültgesztenye-éjszakából kígyózik elő, és oroszlánokat csábít tengelyének minden görbületébe. És mi csak nézünk, mint a vaszabis mandulával tömött medvék. És nem tudjuk, mi ez, de jó nagyon. Állatpoétika at its best. De nem is érteni kell, csak komótosan elszopogatni. Márton Ágnes verseit a számos külföldi megjelenés és díj után végre magyarul is olvashatjuk.
Ez pedig ünnep a javából, mert a szerző magával hoz valamit az angolszász (és más nemzeti) hagyomány(ok)ból, ami itthon nem őshonos. A maró öniróniát, a fölszabadult játékosságot, és ami még ennél is fontosabb, a szédítően gazdag, privát költői nyelv kialakításának belső igényét, a klasszikus avantgárd bretoni szabadasszociációját vegyítve Ted Hughes magánmitologikus Varjújával.” (Závada Péter)
„Márton Ágnes kötetének olvasója mintha Noé bárkájára szállna föl. Minden versben más állat beszél, vagy más állatot szólít meg az emberi hang. A legkisebbektől a legnagyobbakig. Márton Ágnes bárkája azonban nem a menekülés hajója, nem a kegyelem hírnöke. Ellenkezőleg, vad és kellemetlen, apokaliptikus hely, szenvedések, kínzatások színhelye. A versek telis-tele vannak váratlan képzettársításokkal, a hangjuk zabolátlan, eltörlik az állati és az emberi minőségek határait. Márton Ágnes nyelve felismerhetően egyedi, megszólalása emlékezetes esemény.” (Schein Gábor)
