„A jó művek önmagunkra ébresztenek...” A könyv szépsége őszinteségében van, kissé az idő is írta, lévén a szenvedély kialakulásának is története. Jelentős része egykori vadászélményekről szól: emlékezések, riportszerű beszámolók. A vadászirodalom sajátos műfaj, különösnek tűnik fel, némileg egzotikusnak. Bársony István egykor irodalmasította a történeteket, Széchenyi Zsigmond, Kittenberg Kálmán egzotikus vidékekre vitték, veszélyes nagyvadak elejtéséről írtak. A hazai földön portyázó „úrvadászok” jól megszervezett cserkészéseiket, leseiket és hajtóvadászaikat örökítették meg. A műfajt általában szórakozásul, okulásul kitartás, izgalmas kalandok és nemes férfiasság jellemzik. Tűrőképesség, bátorság, önfegyelem! Kedvelt műfajom, szívesen olvasom, gimnazista koromban arra csábított, hogy ne tanár vagy mérnök legyek, hanem inkább prémvadász Alaszkában vagy legalábbis tátrai vadőr, szarvasbőgés idején! A vadásztörténetek megmozgatják a képzeletet és megsejtetik az ősi szenvedély szépségét. Gál Sándor könyve hasonló s mégis más, kevésbé egzotikus, mondhatnám, valóság- és földközelibb. Számomra mégis vonzóbb amazoktól, talán mert sokkal közelebb áll hozzám. A szenvedélyről szól úgy, hogy közben az beépül a műbe, átjárja apró részleteit, végül a tartalom azonos lesz a szenvedéllyel. Írnom kellene róla, töprengtem, míg a könyvet olvastam, és azon gondolkoztam, hogyan fogalmazhatnám meg olvasói élményemet. Majd a könyv közepe táján olyan sorokra találtam, melyekben a szerző maga fogalmazza meg, amit éreztem. „Mivel soha nem volt módom olyan helyeken s olyan vadakra vadászni, hogy különleges kalandok részese lehettem volna, így ilyenféle élményeim nem is maradhattak. Azonban megmaradt számomra a tágabban értelmezett szülői táj adta hétköznapok szürkének tűnő, kalandoktól mentes, számomra mégis mérhetetlenül gazdag, sok évtizedes emlékek sora.” Annak, hogy a mű maga a szenvedély, a néhány sorban van a lényege! Gál Sándor szenvedélye tárgyát, annak kiteljesedését nem úgy kapta, nem is fizette meg, hanem lehetőségeit maga kereste, körülményeit gyakran maga teremtette meg. S ebben sejtem azt a mozzanatot, érzem az ősi ösztönt, amely a vadászszenvedély elemi indítéka, vad és vadász viszonyának csupasz létét, az örömöt, melyet a kielégült szenvedély okoz. Így társul a szenvedélyhez az ösztön és a célirányos akarat, amelyek a szikár erkölcs és a tiszta férfiasság legnemesebb építőanyagai lehetnek. Duba Gyula
