A Fóbiák és mániák könyve 99 rögeszme izgalmas összefoglalója, amelyek végigkísérik az emberiség történetét, a ritkán előfordulóktól a megszokottakig, az ablutofóbiától (a mosakodás réme) a szillogománián (a felhalmozási kényszere) át a zoofóbiáig (az állatoktól való félelem).
A fóbiák és mániák mélyen személyes tapasztalatok, korunk leggyakoribb szorongásos zavarai közé tartoznak, de egyben közös múltunkra is utalnak. A tényirodalmi munkáiért számos díjat elnyert szerző, Kate Summerscale gazdag és lebilincselő esettanulmányok segítségével mutatja be megszállottságaink eredetét, feltárva a furcsábbnál furcsább emberi viselkedések mozgatórugóit a középkortól napjainkig, valamint magyarázattal szolgál idegenkedéseinkre és ellenérzéseinkre.
Részlet a könyvből:
Agorafóbia
Az agorafóbia kifejezést 1871-ben alkotta Carl Otto Westphal berlini pszichiáter, aki azt vette észre, hogy sok olyan férfit kezel, akik rettegnek a városon való átkeléstől. Az egyik beteg, egy 32 éves házaló ügynök, egyes kerületektől irtózott, különösen ha kihaltak voltak az utcák, és bezártak a boltok. A város szélén, ahol már elfogytak a házak, az idegei teljesen felmondták a szolgálatot. De a forgalmas terek is zavarták, akkor is hevesen kezdett verni a szíve, ha felszállt az omnibuszra vagy színházba ment.
Egy másik, 26 éves mérnök beteg elmondta, hogy ha nyílt térre ér, akkor úgy érzi, mintha valami megragadná a szívét. "Ilyenkor az arca elvörösödik, és elönti a forróság - írta Westphal. - Az aggodalmai egyre csak erősödnek és valóságos halálfélelembe csaphatnak át. Úgy érzi, nincs biztonságban, többé már nem képes magabiztosan gyalogolni, mert olybá tűnik számára, mintha a macskakő elolvadna a lába alatt." A mérnök a városi főtér átszelésekor érzett félelmét ahhoz hasonlította, mintha kiúszna egy keskeny csatornából a tóra. Teljesen összezavarodott ilyenkor, és ha sikerült átérnie a túloldalra, szinte nem is emlékezett arra, hogy hogyan csinálta. Az áthaladásról olyan ködös emlékei maradtak csupán, mintha egy álom lett volna.
Westphal betegei elmondták neki, hogy kevésbé féltek, ha volt velük valaki, miközben a városban jártak, vagy a teret szegélyező épületek mellett tudtak maradni, esetleg egy kocsit követhettek végig az utcákon. Az egyiküket megnyugtatta, amint meglátta az ivók vörös lámpásait a hazafelé vezető úton. A sétapálca kissé csökkenthette a szorongásukat, ahogy a sör- vagy borfogyasztás is. Westphal hallott egy driburgi papról, aki egy esernyővel leplezte magát, amikor kilépett az utcára, mintha magával vitte volna a temploma boltozatát.
