Virginia Woolf, a modern próza egyik úttörője első művei megjelenése után egyre merészebb elbeszéléstechnikai kísérletekbe kezdett. Egyik fő célja az volt, hogy az élmény folytonos áramát, a jellem és a külső körülmények meghatározhatatlan voltát adja vissza. Foglalkoztatta az idő érzékelésének kettőssége is: az ember számára az idő egyfelől különálló pillanatok egymásutánja, másfelől évek, évszázadok folyama. Az 1920-as évek elejétől kezdve az egyéni létezésben megtapasztalt jelen és múló idő éppúgy visszatérő témája lett, mint a szereplők időtudata. Woolf elbeszéléseinek nincs hagyományos "meseszövése", csak egy sor látszólag jelentéktelen részlet egymásutánját látjuk, amelyek azonban váratlanul az igazság hordozói lesznek, egy "titkos" történet elemeit alkotják, amelyek jobban lekötik az olvasót, mint egy konvencionális történet. Virtuóz írástechnikáját számos költői eszköz gazdagítja, például a vissza-visszatérő képek használata, a cselekmény idejének sajátos összesűrítése. Az így létrehozott forma az irodalmi modernség egyik legnagyobb teljesítményének bizonyult, amit remekül példáz kötetünk három rövid elbeszélése is.
