A zseniális svéd rendező, Ingmar Bergman művészete az egyetemes kultúra egyik legszebb huszadik századi fejezete. A magyar nyelven először megjelenő kétkötetes Munkanapló a Mester gondolatvilágába enged betekintést: hogyan formálódtak ezek a remekművek, míg az ötlettől eljutottak a megvalósításig. A második kötet nemcsak a kései alkotások születését követi nyomon, hanem képet ad arról is, hogy az öregség, a közelgő halál, a fizikai legyengülés hogyan befolyásolja a kreatív alkotóenergiákat.
„Mindent megkaptam az élettől, amit ember megkaphat, ez igazából szinte felfoghatatlan. Mégis sokszor kétségbeesem, sokszor szorongok, sokszor gyötörnek a démonok és a hasi bántalmak (mint éppen most is, rendesen görcsöl és kavarog, valószínűleg okkal), csak egy-két olyan titkos mozgatórugója van, amelyet nem ismerek, és ezért nem tudok szabályozni. Szenvedés és szenvedély. Néha szinte szétrobbanok a feszültségtől. Olyan szívesen élnék békében és nyugalomban, de újra és újra megperzselem magam, amiért persze csak magamat okolhatom. Pedig mennyi gondoskodás vesz körül és milyen csodálatos kényelem. És gyengédség. És a táj, a tenger szépsége. Mindenki kedves és figyelmes velem – óvnak mindentől, ami bántana vagy sértene. Kivételesen jó dolgom van, mégis össze vagyok zavarodva. Az öreg gépezet iszonyú könnyen elakad és csörömpölni kezd. Igaz, ilyen már régóta nem fordult elő, de érezhetően közeledik a pillanat. Rohadtul nem örülök neki, és nagyon kikészít.”
