Légrádi Gergely legnagyobb erénye a pontosság, az élesség, a tömörség. Figyelő szem, éber tekintet – és ami talán a legfontosabb –, a látás képessége jellemzi. Mindez a Napfénytető című novelláskötetben sincs másképp: a rövid prózák apró, talán jelentéktelennek tetsző, ám mégis meghatározó élethelyzeteket, pillanatokat és folyamatokat rögzítenek. Szerelmi konfliktust, a halál közelségét, robbanni készülő feszültséget. Az alig pár oldalas novellákba egy-egy teljes élet, egy-egy család – olykor több generáció – története sűrűsödik, a kezdettől a végig, a bölcsőtől a koporsóig. És majd mindegyikben kimondatlan vallomások, elhallgatott titkok lappanganak. Mintha egy film peregne a szemünk előtt. Ahol az olvasó egyszerre néző és főszereplő. Mert Légrádi Gergely nem kíméletes. Bevonja, behúzza az olvasót a történetbe, amely mindig az ember elevenébe vág, még ha sokszor finom humor árnyalja is. Az olvasó az író tettestársa: neki magának kell megfejteni a titkot. Izgalmas kibogozni ezeket a különleges hangulatú, drámain feszült novellákat, mert úgy bolygatnak fel minket, hogy közben szinte észre sem vesszük. Csak miután a történet „lecsengett”, akkor eszmélünk rá, hogy közös bűnökről, vágyakról, hazugságokról, kudarcokról – azaz rólunk – szól.
