"A 19. századi anekdotizmusra jellemző kedélyesség a modernség időszakában összetettebbé válik. Ez részben annak köszönhető, hogy a derű más szemléletmódokkal, illetve hangnemekkel vegyülve olyan rétegzett minőségeket alkot, mint a melankolikus életöröm (Krúdy), az akasztófahumor (Cholnoky) vagy a létezés irracionális voltára reflektáló játékos irónia (Kosztolányi). Az anekdotikus derű azáltal is elmélyültebb formát ölt, hogy több szerző esetében (Tersánszky, Krúdy) a létezés örömének megnyilatkozásaként jelenik meg, ami bizonyos fokú reflexív jelleget kölcsönöz neki. A derűnek ez a változata közel áll Esterházy Péter prózájának ahhoz a sajátosságához, amelyet Mészöly Miklós - nem minden elmarasztaló él nélkül - ontológiai derűnek nevezett, amelyet ugyanakkor a Javított kiadás elbeszélője korántsem tagadott meg." Az irodalmi köztudat az anekdotát és az anekdotizmust a problémátlan világszemlélet, az univerzális konszenzus narratív formájaként tartja számon, amely a modernség időszakára már végképp korszerűtlenné vált. Ezzel a leegyszerűsítő és sztereotip megközelítéssel szemben a kötet azt igyekszik bemutatni, hogy a 20. század első felének magyar prózájában az anekdotikus beszédmódnak nem csupán a 19. századi hagyományt lényegében változatlanul hagyó, egyre korszerűtlenebbé váló formáival találkozhatunk, hanem olyan változataival is, amelyek a bennük érvényre jutó szemléletmód és narratív poétika alapján joggal sorolhatók a hazai irodalmi modernség jelentős teljesítményei közé. A tárgyalt művek azt bizonyítják, hogy az anekdotikus hagyomány a 20. század első felében képes volt a megújulásra, hogy az epikai tradíciónak ez a 19. században olyan népszerű és termékeny iránya a modernség időszakában sem veszítette el esztétikai potenciálját.
