Egy elfeledett, évtizedekig a padláson porosodott írást tart kezében az olvasó, palackpostát ha úgy tetszik, melyet emberöltővel ezelőtt vetettek a hullámok közé, nem is bízva abban, hogy egyszer kihalássza valaki. A szerző későn érkezett fiának címezte olvasmányos emlékezéseit, pontos számadásait, jó tanácsait. Megalkuvás nélkül, mindig bizakodva, mindig derűvel, csak azért is. A díszlet patinás, de a szereplők, a helyzetek, a problémák ismerősek, az alapértékek nem változnak attól, hogy eldübörög mellettük a történelem.
Sajnos ma újra fegyverek ropognak Európában, ismét százezrek menekülnek, húzódnak a pincébe éjszakára. Ilyenkor – bár ne így lenne – az ehhez hasonló könyvek új mélységeket tárnak fel, megérthetetlenné porosodott sorok gondolatai válnak egyszerre kristálytisztává. A robbanások fényében színek villannak a fekete-fehér fotókon, legelőbb mindig a vérvörös és a bakazöld. Aztán a kék, a sárga. A kisember pedig nem tehet mást, tanácsokkal látja el gyermekeit, ahogy Zsolnay Edwin tette.
